MILYEN ÉRDEKES!

AZ IGAZSÁGRÓL, A VILÁG LÁTÁSÁRÓL

Azt hisszük, mindig tudjuk mi az igazság. De vajon tudjuk-e tényleg?

Általában úgy gondolunk az igazságra, mintha az valami abszolút dolog lenne, ám érdekes módon az igazság éppolyan relatív, mint bármi más az életben. Éppolyan nehéz eldönteni, hogy például valami jó vagy rossz, mint megállapítani a tényleges igazságot. A megítélés csak akkor jöhet létre, ha megállapítjuk a helyzet, esemény, tárgy, stb. hozzánk való viszonyát. Pontosabban a saját viszonyulásunkat, hiszen nyilván nem a dolgok hozzánk való viszonyulása az érdekes.

Elménket gyermek korunk óta arra kondícionáljuk, hogy megállapíthassa azt, mi a veszélyes és mi a veszélytelen számunkra. A kívánatos és nem kívánatos dolgok számbavétele alapműködéseinkhez tartozik, és rendkívül nehéz feladat kilépni elménk eme kondícionáltságából. Ha azonban mégis megtesszük, a Világ egy sajátos állapota tárul fel előttünk. A minősítésektől mentes elme nyugodt és csendes. Nincs benne semmi ragaszkodás és tapadás. A dolgokat olyannak láthatjuk ebben az állapotban, amilyenek, és nem amilyennek a viszonyulásunk lefesti, azaz sem nem pozitívnak, sem nem negatívnak. Ez azonban még nem elég ahhoz, hogy a valódi igazság felfedezhetővé váljon számunkra.

Az igazságnak sok arca van. Amikor körbenézünk és szemléljük magunk körül a valóságot, akkor is az igazság egyik arcát látjuk. Aztán, amikor vitatkozunk tapasztalhatjuk a saját igazságunkat, de tapasztaljuk a vitapartnerünk igazságát is. Bonyolultabb a helyzet, ha többen vitatkoznak. Aztán láthatjuk azt is, hogy az igazságnak intézménye van, ez a jogrendszer része. Azaz megállapítható egyfajta jogi igazság is. Hogy ez aztán mennyire illeszkedik az egyes emberek, a felperes és alperes saját igazságához, az már részletkérdés, az biztos, hogy egyvalakijéhez nem fog, hiszen különben nem mennének perre.

Milyen magasztos lenne az a bölcs bíróság, amelyik képes lenne arra, hogy ezeket a személyes igazságokat szinkronba hozza egymással anélkül, hogy bennük ellentmondás lenne. Egy ilyen bíróság csupa olyan emberekből kellene, hogy álljon, akiknek elméjük képes a tapadásmentes gondolkodásra és képes arra, hogy átlátva a torz, a személyes érintettségből és érdekekből megváltozott igazságokon, a valódi igazságot lássa. Egy hétköznapi módon kondícionált elme nem képes erre, azonban egy hétköznapi elme is képes arra, hogy újrakondícionálja önmagát.

Valójában a viszonyuló elme nélkül az igazság mindig önmaga, azaz tiszta és egyértelmű. Ezt a tiszta és egyértelmű igazságot csak akkor fedezhetjük fel, ha túllépünk önző érdekeinken, ha túllépünk saját egonk által diktált érdekeinken, ha túllépünk a ragaszkodások és elutasítások csapdáján. Ez azonban nagyon kockázatos dolog. Elengedni a saját érdekeink melletti kiállást majdnem egyenlő önmagunk teljes feladásával. Hiszen önmagunkat épp az érdekeink, a tulajdonunkat képező tárgyak, a jövőre vonatkozó terveink és az emlékeink alapján azonosítjuk. Pedig mindezek azok, amelyek olyan színben tüntetik fel a Világot, amilyennek épp most is látjuk. Pedig a Világ nélkülünk olyan, amilyen. Sem nem jó, sem nem rossz.

Az igazság tehát az orientálatlan, tapadásmentes szemlélődésben fedezhető fel. Ilyenkor annak látjuk a dolgokat, amik. Megeshet, hogy aki így gondolkodik, aki így tapasztalja a hétköznapokat, az elengedi addigi törekvéseit és új törekvésekbe fog. Megeshet, hogy az addigi értékek hirtelen értéktelen és felesleges színben tűnnek fel előttünk, és új értékek nyernek teret bennünk. Így előfordulhat az is, hogy valaki feladja addigi munkáját és egy új foglalkozás után néz, mondjuk orvos volt, de asztalos lesz, míg egy másik asztalos volt, de gyógyítóvá válik.

Keressük a helyünket a Világban. Néhányan megtalálják. Sokan azt hiszik, hogy megtalálták. Még többen szeretnék azt hinni, hogy egyszer rátalálnak majd. Ha feladjuk a szokásos minősítő hozzáállásunkat, ha elménket arra kondícionáljuk, hogy a dolgokat annak lássa, ami, akkor a hétköznapi dolgokban is látni fogjuk az igazságot. Személyiségünk görcsös, érdekektől túlfűtött szegmense kihül, és a helyét csendesség és belső békesség veszi át. Hiszen akiben nincs ragaszkodás, abban nincs félelem sem, s akiben nincs félelem, az meri a dolgokat azoknak látni, amik.

A Világunkat az orientált, önző, félelmekkel teli elme tette olyanná, amilyen most. Ha változtatni akarunk ezen, akkor nem harcolnunk kell ellene, hanem önmagunkon kell többet dolgoznunk, mert a gyermekeink a mi Világunkat öröklik, de nem csak a Földet, mint Világot, hanem az elmét is, mint Világot.

A pozitív és negatív előjelezésen túl meg kell szabadulnunk elménk mindenféle orientáltságától, mivel az orientáltság determinálja azt, hogy a tapasztalt világ milyennek tűnik nekünk. Aki önmagát a félelmekre és a tragédiákra hangolta, az az életet szörnyűnek és nehéznek érzi. Aki viszont megtanulta meglátni a szép dolgokat is, sőt figyelmét inkább ezekre irányítja, az az előbb említett rossz dolgoktól zárja el magát. Pedig mind a két esetben ugyanaz az Élet, amiben részt veszünk. Ha hagyjuk, hogy akár az egyik, akár a másik oldal úrrá legyen rajtunk, már nem is láthatjuk az igazságot. Középre kell helyezkednünk, amikor nincs bennünk sem ez, sem az. Az igazság, amely mentes a részrehajlástól, ami csak úgy önmagában van, ami sem nem jó, sem nem rossz, középen ismerhető meg.

Az író, Bálint tudtával és beleegyezésével
balint@jogastudio.hu

vissza az oldal tetejére

vissza a "Milyen érdekes!" tartalomjegyzékéhez